Mary's Mantle

Szabó T. Anna

Születés, újjászületés, csendharang

Micsoda Mária köpenye, és miért fontos nekünk? Az Irgalmas Istenanya képe szinte a kezdetektől része a keresztény ikonográfiának, sok festmény és szobor ábrázolja a Szent Szűz köpönyege alatt oltalomra talált híveket. Olaszországban a kora középkortól népszerű ez a megjelenítés, de más országokban is feltűnik, elsősorban Spanyolországban és Latin-Amerikában. Persze Európában is gyakori. Az olasz művészetben Madonna della Misericordia (Irgalmas Szűzanya) a neve, Németországban Schutzmantelmadonna (Köpönyeges Madonna), Spanyolországban a neve Nuestra Señora de la Misericordia (Irgalmas Nagyasszony), a franciáknál the Notre-Dame de la Merci (Könyörületes Istenanya).

Magyarországon létezik a köpönyeges Máriának egy egészen különleges ábrázolása is: ilyenkor a Szent Szűz nem festett, hanem valódi ruhákban áll a templomokban, és ezeket az ünneplő öltözeteket alkalmanként cserélik is a hívek (e formának talán a legismertebb megjelenése Szentkúton a Szűz Mária szobor). A magyar név, a Boldogasszony, több, mint a Beate Virgine, hiszen az asszony feleséget, érett nőt jelöl, tehát azon felül, hogy magába foglalja a liliom tisztaságú Szűz képét, ugyanakkor asszonyiságot, teljeséget is sugároz, felnőtt felelősséget, anyai örömöt.

Nőnek születtem és művész vagyok, ezért mindig érdekelt az, hogy milyen traumákat kellett a nőknek eltitkolniuk vagy elhallgatniuk, ha túl akartak élni a férfiközpontú társadalomban. Számomra igencsak problematikus az ismert mondás: „Az asszony köténye mindent eltakar”. A földi asszonyoknak ritkán van akkora erejük, hogy lelki sérülés nélkül folyton csak hallgassanak, titkokat hallgassanak el, hogy kizárólag csak ápoljanak és segítsenek. Példaképünk tehát az irgalmas Köpenyes Mária? Ő az anyai szeretet mindenkori jelképe, a Megváltó ölelő édesanyja – őneki mindannyiunk anyjává kell lennie, hogy megértsen és jóvá tegyen, hogy köpenyével úgy takarjon be minden eleven embert, hogy ne kérdezzen rá még a bűnre sem; talán így maguk a bűnösök fognak, már csak lelifurdalásból is, megtérni. A világban küszködő nőknek csak kivételes esetben adatik ekkora lelkierő, nem tudnak mindenkit elfogadni, mindent megbocsájtani.

Protestánsként nem sok dolgom volt Mária szentségével. Az alakja földi nőként érdekelt, nem elsősorban Istenszülőként. Ez a tiszteletteljes távolságtartás aztán hirtelen drasztikusan megváltozott, amikor az első fiamat vártam. Ismertem Krisztus életét, és lázadoztam az ellen, hogy Mária kérdés és ellenállás nélkü, fejét meghajtva igent mond az isteni akaratra. Rettegés töltött el arra a gondolatra, hogy halandót szülök a világra, hogy kiszolgáltatom őt az emberi állapotnak, a sors nyűgének s nyilainak, és a mulandóság gyötrelmeinek. Felháborított és megrendített Mária vak engedelmessége, szelíd szervilitása. Kétségeim utat nyitottak a kétségbeesésnek, a fülembe suttogó ördöghangnak, amit így írtam meg egy drámában:

Háború lesz, minek szülni?

Férjed elhagy, meg tudsz élni?

Fiad beteg, nincs rá gyógyszer!

Adósságból ki se látszol!

Úgy szereted, majd megeszed,

haragodban elkergeted!

Majd megfojtod, úgy szorítod,

ráordítasz, bár nincs okod!

Kis senki lesz, buta, szürke!

Torkig merül minden bűnbe!

Korrumpálja a hatalom!

Ártatlanokat ver agyon!

Vagy legyőz, vagy őt győzik le,

mindig gyönge lesz a hitre!

Később, mikor már két fiam volt, a kisgyerekem és a kisbabám mellett, éjjeli félelmeimben, álmatlan kétségbeesésemben vigaszt és kapaszkodót kerestem, mert alig tudtam megbírkózni az anyai szeretet fájdalmával („a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma” volt ez, Pilinszky szavaival). Akkoriban nagyon sokat gondoltam Máriára, az ő örök asszonyi sorsára, arra, hogy milyen emberfeletti vállalást tett, és a parancs elfogadásával micsoda szelídséggel tudott feltételek nélkül része lenni a nagyobb, az isteni ügynek, az üdvnek. A földi anyák gyakran megijednek ettől a szelíd elfogadástól, és a rettegésük a hit próbája lesz. A félelem, amit ilyenkor éreznek, nem a felnőttségtől, és nem is a gyerekük felnövésétől való félelem, hanem metafizikai távlata van. A legsötétebb pillanatokban az istentelen mélység kínálja fel magát, a teljes sötétség, ahol a semminek értelme van, és ahol semminek nincs értelme. Aki próbálta, milyen belenézni, tudja, miről beszélek. Ez a versem ebben az időszakban született, a címe: A hitről

Ki hitte, hogy így lesz? Lenni erősnek,

tartani őket két karomon,

lenni az óvó, langymeleg ölnek,

lenni a biztos, jó hatalom,

lenni vigasznak sok hülye bajban,

lenni, ki mindig ott van és ad,

óceán ellen lenni a kőfal,

lenni a boldog, lenni a nagy.

Csapda ez, álnok, üregben állok,

segítsen már valaki!

Kés az ajándék, véres a játék,

segítsen már valaki!

Mit tegyek értük, hogy legyek éber?

Segítsen már valaki.

Békém a saját tüzemen ég el –

összekevertem az istenekével.

Vakhitem gyermekei.

Fekszem a mélyben, fekszem a porban,

segítsen már valaki!

Senki se mondja, hogy ami van, jól van,

ha nincs, aki megsegíti,

ha nincs, aki révén ő lehet gyermek,

ha nincs, aki hordja helyette a terhet,

ki érte lángol, érte világol,

áldozatául

érte elég!

Ki anyja és atyja és magzata egyben,

és érte kitárja

két hűs tenyerét.

Sok év telt el azóta, a fiaim felnőttek. És csak most, ahogy erre a kiállításra készültem, csak most értettem meg, most fogtam fel, hogy mire is mondott igent Mária, hogy mi az, ami előtt fejet hajtott. Megértettem, hogy nem azért szült, hogy halálnak adja a fiát. Hanem azért, hogy örök életnek adja.

Ez az, amit a Napba Öltözött Asszony üzent nekem, miután Ráthonyi Kinga rávett, hogy megint figyeljek a szavára. Ráthonyi szobrai egy másik nézőpontból mutatták meg nekem Máriát. A Boldogasszony ruhája fényből, tiszta napsugarakból áll – és ez a kép végre nekem való. Maga a vigasztalás. Én, a református, aki idegenkedem a szent ereklyéktől, és távol tartom magam a puszta tárgyakból sugárzó erő gondolatától, legyen az egy szent köpeny relikviája, vagy egyéb aurával teljes földi tárgy, egy dolog erejében mégis hiszek: a művészet tárgyainak sugárzásában. Hiszen, mint tudjuk, „a szép igaz, s az igaz szép”. A kisgyermekét ölében tartó Mária nyugodt, boldog arcával nem lehet betelni.

De ha Mária nincs ott, ha csak a hátrahagyott köpenye maradt itt nekünk, ha hiányzik belőle a földi test, akkor is érezzük a jelenléte vigaszát. Számomra ezek az üreges köpenyszobrok, ezek a törékenységükben is kemény és erős héjak stabilitást sugároznak, és formájuk, nyers testességük okán a pásztorok bundájára, vastag subájára is emlékeztetnek – a jó pásztor is keresztény jelkép mellesleg – amelyek megvédték tulajdonosaikat az elemek támadásaitól. Ezekben a ősi, bozontos, vastag köpönyegekben a pásztorok új festettek, mintha maguk is a táj részei lennének: fűvel borított halmok, szélfútta dombok voltak a pusztán. És ha már a jelképeknél tartunk: a magyar „suba alatt” kifejezés is a titkokra utal. Elfedezettség és titok – a »sub rosa« kifejezés jut eszembe erről, mégpedig azért, mert ennek a mostani tallini kiállításnak fontos elemei a porcelánrózsák. A rózsa ősi jelkép, a rosa mystica Máriát jelképezi a számunkra. Eszünkbe juthat a mandorla is, a Szent Szüzet körülvevő mandulaforma aura, ami a maga női formáival nyíló virágot idéz, és két, imában összeérő, védő tenyeret. A kiállításon a rózsák a kiállítótérben álló (a hely részét képező) felfüggesztett ágyon hevernek formába rendezve, és titkot vesznek körbe. A rózsa misztikus, az ágy pedig lehet szerelmi fészek, szülőágy és halálos ágy – mindenhogyan értelme van, Mária kontextusában is.

Ráthonyi kézzel írta tele Mária kő-köpenyeit. Erről a ködmönök is eszembe jutnak, és a régi hímzések, amelyeket bizonyos tájakon „írottasnak” neveznek. Ráthonyi Kinga gyakran használja az írást. A saját jellegzetesen lendületes kalligráfiájával a szobraira felületére rögtön befogadható vagy éppen titkokat rejtő mondatokat, idézeteket fest mielőtt kiégetné őket, ezek aztán a tűz és az anyag természeténél fogva részben vagy egészben átalakulnak, néha meg is semmisüknek a kemencében, mágikus erejüket az elemek ereje sokszorozza. Ráthonyi írásai egyszerre ornamentálisak és rituálisak, tiszta esztétikai örömöt adnak, de elemi erejű kiáltások is ugyanakkor. A látás és az imádság együttes élményét nyújtják, és hol az értelem, hogy a varázslat dominál, amikor szemléjük őket. Egyszerre értelmesek és értelmetlenek, hol követelik és sugározzák a jelentést, hol pedig elutasítják a racionális értelmezést. Vagyis inkább: új értelmezést követelnek – azt, hogy egyesüljünk azzal, amit látunk. Hogy befogadjuk, T. S. Eliot szavával: „a fény szívét, a csöndet”.

Amint az első bejáráskor megnéztem a finom, mégis testes műtárgyakat ebben a finom, mégis testes tallini toronyban, ahol a kiállítás zajlik, egyszerre észrevettem mögöttük az elrendezés logikáját. A beugrókat figyeltem és a lőréseket, amelyek kiemelték és átértelmezték a szobrokat. A köpenyeken is rések vannak, és a formájukban, akármilyen szentségesek is, nem lehet nem észrevenni a kétértelműséget, sőt, az erotikát, a formák férfiasságot és nőiséget egyszerre implikáló látványában. Mária mint bástya, mint erődítmény, mint a sötétség hadseregének megtörője: ez is a keresztény szimbolika része. Különös ellentmondás van a szobrok és a tér közt: a lőrés, amely a védelem eszköze, de egyben védtelenné is tesz, a lehetséges halálnak, a nyilaknak nyit utat, vagyis a világosságból következik a sötétség, és közben a Mária-köpenyek, amelyeknek a teste sötétséget rejt, világosságot hoznak a világra. Az egyik köpönyegben égő mécses is utal erre az értelmezésre. Megragadott a paradoxon, ahogy egy testben mutatkozik meg a háborús férfierő (mint bástya) és a szülésre kész nőiség, ahogy kiegészítik egymást, ahogy egymásnak feszülnek.

Ahogy folytattam a gondolatsort, eltűnődve a szobor-formák szinte őskori látványán és időrágta (vagyis annak tetsző) felületein, egyszerre eszembe villant, hol láttam már ilyet: az ősi halomsírok hasonlítanak erre, amelyek a halál helyei, de a túlvilág kapuját is megnyitják, domborodó hashoz hasonlatos formáikban összeér a vég és az újjászületés. Az indián sátrakhoz is hasonlítanak ezek az óvó-körbevevő köpönyegek, és nem véletlenül: a sátrak, sátorfomák Ráthonyi korábbi anyagainak fontos üzenetközvetítői, megjelenítői, s ugyanakkor barbár imahelyekre is emlékeztetnek. A kerámiaszobrok, a sátrak és a Mária-köpenyek, nyílásaikkal és üreges belsejükkel egyszerre hordozzák magukban a női és a férfi jelképeket.

Amikor először álltam a még üres, épp csak berendezett toronytérben, sokáig hallgattam a padlás magas kupolájában üvöltő szelet. Ez a csenden túli zúgás eszembe juttatta, hogy éppen a megnyitó előtti napon látogattuk meg a legismertebb észtországi művész, a zeneszerző Arvo Pärt házát, aki sokat foglalkozott a hang és a csend viszonyával. Hirtelen arra gondoltam, hogy ez a toronykupola olyan, mint egy harang, aminek a szél adja a nyelvét. A Mária-szobrokra pillantottam ekkor, és megértettem, hogy ezek is olyanok, mint a harangok, és nemcsak a forma miatt. Nagy, nehéz templomi harangok, vagy apró imacsengettyűk: mindegy. Ezeknek a szobor-harangoknak azonban nincs nyelve. A hangjukat Mária teste adná: ő lenne a harangnyelv, amely beszél. A meztelen testi jelenlét hiánya maga a csend. A köpeny beburkol a saját csendünkbe. Megtölthetjük a saját zenénkkel, vagy, ha hívők vagyunk: Szent Szűz muzsikájával. Vagy csendjével, ha úgy jobb. Odabenn óvó anyacsend van.

Nem sokkal később kíváncsiságból rákerestem az „empty bell”, az üres harang szókapcsolatra a világhálón, és azt láttam, hogy egy keresztény meditációt kínáló hely neve ez. Van egy másik hely is a neten ugyanezzel a névvel, amely a keresztény és buddhista párbeszédet hangsúlyozza. A csend, az üresség mindkét vallásnak fontos eleme. Az Ismeretlen helye, a Titok helye. Az üres harang a csend metaforája is egyben: az a hely, ahol a víziók és a vizitációk történnek. Az én első vízióm és vizitációm az üres torony harangformája alatt az volt, hogy megértettem: ezek a Mária-köpönyegek nemcsak üres harangok, hanem olyan harangok, amelyek magukon hordozzák a harangnyelv-forma negatívját. A köpeny rése és a fej helye az az űr, amelyben a harangnyelv hiánya megjelenik. A harang teste a fordított nyelv formáját hordozza magán.

De mire jó egy csendes harang? Fontosabb a csend, mint a hang? Itt a racionális és a logikus helyett inkább a metafizikushoz és a metaforikushoz kell fordulnunk: ezen a ponton a hiány testtel telítődik, a csendben pedig már ott a hang. Hang, vagyis hangok: hisz a csend minden hang teljessége. Éppúgy, ahogy a fehér fény minden szín összessége. Ez a misztikus tapasztalat, az elme totális szinesztéziája, érzékeink Arvo Pärt-féle tintinnabuli-összhangzata. A teljességet adja és követeli: elragadtatást, az istenivel való egyesülést.

Beszélni ugyanakkor csak a vizuálisról tudunk, a vizionáriusról nem. A misztikus tapasztalatról csak hallgatni lehet – és ha beszélni muszáj, akkor inkább a költészet ad hozzá eszközt. Képzeletünk telítődik képekkel és metaforákkal. Valahogy úgy, ahogy a Mária-imádságok devóciójában az, aki imádkozik, különféle megnevezések zuhogó litániájával írja körül, áradja körül a tárgyát. Íme tehát, az én litániám:

Mária a szeretet. A szeretet tűz. Az Anagama kemence tüze, és az anagama barlangot jelent. Mária a barlang tüze. Hiszünk abban, hogy barlangban égő tűz emberré tesz. Otthont ad, reményt, metafizikát, emlékeket és vágyakat. Mária a méh, amely gyümölcsöt ad. (Az ősi hagyomány szerint Isis is ilyen: Ő, aki életet ad a föld gyümölcsének.)

Vajon szelíd-e a méh gyümölcse? Hiszen azt mondta: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!”

Otthonunkban tűzhely van. Templomainkban gyertya. A szívünkben a szeretet tüze, koponyánk csontos templomában pedig a gondolatok lángolása.

A lángnyelv a beszéd erejének a jelképe, a kijelentés bátorságáé, a nyelv meggyőző lendületének bizonyítéka és biztosítéka. Milyen ereje van például annak az elemien fontos imának, amelyet Ráthonyi a szobraira írt:

Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes,

az Úr van teveled,

áldott vagy te az asszonyok között,

és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.

Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja,

imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.

Ave Maria, gratia plena,

Dominus tecum,

benedicta tu in mulieribus,

et benedictus fructus ventris tui, Jesus.

Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis,

peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae. Amen.

Ezen felül Mária köpenye, ahogy ezen a kiállításon ábrázoltatik, természeti tárgy.

Egy tengeri uborka törött héja. Óceáni állatok mészváza. De hiszen Mária a Stella Maris, Tengernek Csillaga. A Ráthonyi-féle Mária egy tojás: belül az éj rejtélye, a teremtés sötétje, amit majd a teremtő Ige fog bevilágítani. A köpönyeg űrhajó. Agy és koponya. Tüdőlebeny. Szívkamra. Törhető. Törhetetlen.

Mária köpenye: szeretet és szerelem. Egyszerre. Egyszeri. Örökkévaló.

Ól és menedék. Emberi, állati barlang.

„Ha valaki ebnek emel mauzóleumot, kár nevetni.

Tanulj nevetségig szeretni.” (Weöres)

A Guadalupei Mária üzenete ez volt: „Adjátok át szeretetem, részvétem, segítségem és végelmezésem, hisz én vagyok a ti kegyelmes anyátok, mindenki édesanyja.” „Nem én vagyok az anyátok? Hát nem álltok az én védelmemben? Nem vagyok-e a ti egészségetek? Nem vagytok boldogok köpenyemnek árnyékában? Hát mi egyebet kívánhatnátok még? Ne bánkódjatok, és ne féljetek semmitől.”

A héj mégis üres. A látható a láthatatlant ábrázolja és reprezentálja. Mária testi jelenléte, arca és tekintete hiányzik. De mivel ő a napba öltözött asszony, a köpenye sötétjében voltaképpen vakító fényesség rejlik, csak nekünk kell hit ugrását megtennünk. Ugrás a sötétbe, a paradoxon elfogadása: hiszen ezek a műtárgyak nemcsak a misztikus szépséget képviselik. A barlang mélyén, a sátor mélyén, a méhben és a sírban, a katakombában és a koponyában, a sötétség legközepében fény van. Olyan fényesség, amely legyőzi az időt. A húsba kódolt, a génekbe írt halhatatlanság jelenvaló. A sírköveink teleírva. Sírkamráink falain sűrű szimbólumok. Az anyagban, a szív és az agy és a tüdő kamráiban és tekervényeiben információ van, hosszú parancsok, amelyek egy ima intenzitásával és fegyelmével írattak meg. Funkcióink rózsafüzérei automatikusan ismétlődnek, ahogy életért imádoznak bennünk, a töretlen folytonosságért. Csupa rúna, csupa rejtélyes törtvény – értjük vagy nem értjük, látjuk, vagy nem látjuk, de mind teszi a dolgát. Nekünk és mibennünk.

A teremtés a kulcsszó, a teremtés tiszta mágiája, a transzcendencia. Túllép agyunk határain. A mi hitünk szerint Isten kezdte. Ádám, vagy adamah, földet jelent, az első embert vörös földből, agyagból formálták, és testét, por a porhoz, a földnek adta végül. Máriát, az Istenszülőt azonban nem érinti a Teremtő keze. Ő csak hangot hall, az angyali közvetítő szavát, és fejet hajt a parancsnak. Ez a fül általi fogantatás: conceptio per aurem. Ezt is kedveljük a középokr óta. Isten itt az első igét ismétli Máriában: Legyen világosság! És az asszonyban kigyúl a láng.

Milyen más ez a köpeny, mint amit az apokalipszis lovasai hordanak! „Vértől ázott ruha van rajta, a nevét Isten Igéjének hívják”. Isten szava megöli ellenségeit. Nem úgy Mária köpenyén: azon az élet szava áll. Életet ad, mindörökkön örökké. Beborítja a teljes teremtést. Mária életet hordoz, és az élet, amit ad, bevilágítja az egész világot.

Befejezésül álljon itt egy másik litánia, egy vers, amit erre a megnyitóra, Ráthonyi Kinga megragadóan szép Máriaköpeny-szobraira írtam, hálásan azért, hogy mindezeket ebből az alkalomból végiggondolhattam:

Mária köpenye: levegő.

Méhe földje hordoz minket.

Mária köpeny a víz is.

Szent vérével itat minket.

Mária köpenye erdő.

Lélegzése éltet minket.

Mária köpenye a fény.

Lát és láttat, felragyogtat.

Mária köpenye zene.

Felemel, lélekké zsongat.

Mária, véget nem érő

körbeölelő szerelem.

Mária, te sosem kérő,

Máriácska, maradj velem.

Engedd szállni fellegeid,

Istenanya, boldogságos.

Látjuk hullni szent könnyeid,

úgy siratod a világot.

Siratod, de bízol benne,

csodáiddal bíztatgatod.

Csitítod, ha üvölt, éhes,

simogatod, elringatod.