PÁRNAKÖNYV, 2024

Kemény István
A Párnakönyv című kiállításról

Aki nézett már le felhőzetre repülőből, az gondolt már arra, hogy az a
mozdulatlannak tűnő, egyenetlen, fehér felület ott lent talaj. Hogy
arra rá lehetne lépni, rá lehetne ülni és heverni, és egy kicsit
belesüppedve onnan nézni az eget. És aki gondolt már erre, az
gondolt angyalra is, mert miféle más lény számára lehetnének a
felhők kellőképpen szilárdak.
Nekem, amikor megtudtam, hogy Ráthonyi Kinga új kiállításának
Párnakönyv lesz a címe, rögtön bevillant a habos-bolyhos felhőzeten
heverésző, abba burkolózó, eget látó, ébredező, aztán még egy kicsit
visszaalvó angyal. Illetve először Szei Sónagon, japán udvarhölgy ezer
évvel ezelőtt írott Párnakönyve jutott eszembe, arról villámgyorsan
maga az egész Távol-Kelet, és aztán elképzeltem Kingát, ahogy ül a
repülőn hazafelé a Kínai-alföld fölött, és nézi a lenti, zárt felhőzetet.
Hoz magával gondosan elcsomagolva piros, fekete és arany tusokat,
gyönyörű tisztafehér és mintázott rizspapírokat, a fejében pedig új
tudásokat a porcelán soha ki nem ismerhető természetéről,
végtelenül bonyolult pszichéjéről. De nevezhetjük ezt az anyagot akár
nárcisztikusnak is: soha nem lehet tudni, hogy mi bújik majd elő a
kemencéből, mi roskadt magába odabent, melyik nagy gonddal
megformált szobor vett fel egy olyan alakot, ami a szobrászt kétségbe
ejti. A porcelán kijön a kemencéből, és hetykén odaveti szobrászának:
szeress így, vagy dobjál ki, engem aztán nem érdekel. De te vagy a
felelős! A Párnakönyv írója finoman, de kegyetlenül és moralizálás
nélkül ír a császári udvarról és benne a saját szerepéről, a belső
valójáról, hazugságairól. Szei Sónagon lelke kemény, mint a porcelán.
Huszonnégy éves korában bekerült a palotába, mint a porcelán a
kemencébe, és egy modern író jött ki onnan. Nekünk, európaiaknak
úgy tűnhetnek Sónagon mondatai, mintha egy okos, gunyoros –

bocsánat a szentségtörő szóért – influenszer írta volna, akinek
nincsenek illúziói, csak kultúrája - de az valami elképesztően
kifinomult: él a palotában, egy csodaszép burokban a többi udvari
emberrel együtt, naphosszat csevegnek, verseket idéznek és írnak
egymásnak… bocsánat, ők nem írnak: ők papírra vetnek! Ha a másik
nem ért meg egy idézetet, az szégyen, a többieknek bosszúság és
szórakozás, de mindenkinek szenzáció. Ebben a miliőben egy
félreértés kaland. Egy kakkukkszó meghallgatása expedíció. Úgy
élhettek ott Sónagonék, abban a miniatűr, védett
társadalmacskájukban, mint mozgó, fecsegő, törékeny és merev
rokokó angyalkák. Ha jobban belegondolunk, úgy, mint mi ma:
képernyőink és kijelzőink előtt, egymással egy virtuális császári
udvarba összezárva.
Párnakönyv. Eredetileg csak ennek a kiállításnak adta ezt a címet
Ráthonyi Kinga, de aztán kiderült, hogy ennél találóbb és pontosabb
címet nem kaphatna az az egész könyv sem, amiben benne van az
előző négy kiállításának a teljes anyaga is. Mert ez egy egységes, több
évig tartó, nagy korszaka Ráthonyi Kinga művészetének, amelynek
betetőzője ez a kiállítás.
Ezt a korszakot visszavezethetjük egy oximoronra: porcelánpárna.
Egymással gyökeresen ellentétes természetű anyagok egyetlen szóba
sűrítve. Porcelán és párna: vagyis szövet és toll (Isten ne adja:
habszivacsdarabok). Önmagában, a porcelánpárna szót kimondva is
érezzük a feszültséget. És ennek az ellentmondásnak a feloldásához
térjünk vissza az angyalhoz a felhőkön. Nem idegenek az angyalok
Ráthonyi Kinga művészetétől: ebben a kiállításában is találunk
Mennyet és Földet. Ahogy a három évvel ezelőtti Verselemzés című
anyagban még a She Devil cím is önnön ellentétét jelölte ki: az
angyalt. De mi most itt szerencsénkre elhanyagolhatjuk az angyal
hagyományos ellenlábasát, a sátánt: ha a porcelánpárna-korszak
koncepcióját jobban meg akarjuk érteni, akkor csak az angyalra van
szükségünk. Mert igazából az angyalnak nem a sátán a legfőbb

ellentéte, hanem egy olyan lény, aki kiegészíti őt: akinek a számára a
porcelán puha. Próbáljuk elképzelni. Egy ilyen lénynek a teste úgy
viszonyulhat a porcelánhoz, ahogy az angyal teste a felhőkhöz. E lény
számára a sűrű és nehéz porcelán csak ágynemű. Egy ilyen lény a
porcelánt egyszerűen a feje alá gyűri, és jól alszik rajta. És hogy még
szebbeket álmodjon, a fülére borítja a porcelán kispárnáját. És a
párnák őneki engedelmeskednek is: gyűrődnek és ráborulnak. Szóval
az itt, ebben a kiállítási térben látható sok-sok porcelán párna,
lepedő, zászló, palást mind-mind egy olyan erőnek a létezését
valószínűsíti, amelynek egészen más a viszonya az anyaghoz, mint
nekünk, embereknek. Nem angyal, nem Isten, nem ember, nem
felhő. Félisten?
Inkább: antiangyal. Az antiangyalok olyan lények, akinek a
megismerése gyökeresen kitágíthatná az eddigi ismereteinket az
anyag természetéről. Ráthonyi Kinga porcelánszobrai az én számomra
– ezen a kiállításán és az eddigieken is - a kvantumok világa, vagyis a
teremtés megismerhetetlen mélységei irányába mutatnak.
Porcelánszobor-korszakának itt lehet a filozófiai alapja.
A többi pedig ünnep, varázslás. Az antiangyal vendégei vagyunk. Az ő
parancsára a Porcelán (mondjuk nagybetűvel!) hajlandó – mint a
császárné udvarhölgye – alakot váltani és személyiséget: átváltozik az
anyagához nem illő anyagokká: vassá, kővé, drágakővé, vízzé, sőt,
hanghullámokká is. Szervessé: erdővé, orchideákká. Ékszerekké,
erényövvé, egy szétszaggatott lovagi sodronying darabjaivá.
Papírvékony lámpatestekké. Magára kap mindenféle ruhát, színeket,
és verssorokat, verssorokat, verssorokat. Ez a kiállítás a Porcelán
jutalomjátéka.
Meg nemcsak ünnep. Mert még az antiangyal se alszik jól mindig a
puha porcelánpárnái közt. Van, hogy álmatlanul forgolódik fél
éjszakákat, és olyasmikre gondol, amire mi is a magunk ágyában,
hétköznapi álmatlanságukban. Olyasmikre, amiken a mi agyunk
kattog ilyenkor órákon át: a docensi pályázatunkra, az édesanyánk

sírkövére, az olcsó repülőjegyre Tallinnba, meg arra, melyik falon
fognak majd lógni a veretes lepedők a Fúgában; sőt, a kárörömre,
amit majd irántunk éreznek mások, ha összeroskad a kemencében a
szobrunk, vagy az életünk kemencéjében az életünk. Vagy a félkész
házra, ami minden pénzt felemészt, és holnap új ácsot kell szerezni,
mert megszökött a régi. És hogy meg fogjuk építeni az Őrület Tornyát.
Vagy, hogy inkább kóbor lovaggá kéne válni, és itthagyni mindent.
Páncélinget ölteni, és nekivágni a világnak. De aztán csak reggel lesz
valahogy.
Minden belégzés egy új kezdet. Minden kilégzés egy elengedés. Aztán
minden rendben lesz. Felépül egy ház a budaörsi Kő-hegy tövében, és
felépül itt, a Fugában az Új Világrend Makettje: íme ott áll. Alul egy
kockacukor alakú mészkőtömb a hegyből, rajta maga a Hegy, ami az a
nagy, nyomtatott porcelán M-betű a Hegy tetején, és az M-betűn,
mintha felhő lenne, egy fektetett nyolcas, a Végtelen. A Végtelenen
pedig egy kereszt: mintha a Kő-hegy keresztje nyúlna ki egy felhőből.
Igen, lehetséges – ezt is Ráthonyi Kinga írta nekem egyszer -
szoborban imádkozni. És itt, most be is bizonyította.