Jester
Fuga
2026. április 1.
Jester
Ráthonyi Kinga kiállítása a FUGA-ban
Kedves Közönség!
Jester. Udvari bolond angolul. Licensed fool. Valaki, akinek engedélye van az uralkodótól, hogy bolond legyen. Mert kell valaki az udvarban, aki őszinte. Őszinte, mert nem kell félnie, és nem akar több hatalmat, mint amennyi neki rendeltetett. Aki az éjszakákat végigissza a vár alatt a csapszékekben a néppel, délelőtt fájós fejjel a konyhán sündörög, az ebédnél a főúri lábakat ráncigálja a hosszú asztal alatt, és akár eközben, akár délután, négyszemközt, széles vigyorral az uralkodó szemébe mondja, mit gondolnak róla az emberek. Hogy legyen visszacsatolása a valósághoz. Ez közös érdek, mert a rossz kormányzást előbb-utóbb nép, udvaronc, bolond és király is megszenvedi. Így kezelték a régiek azt a problémát, amit mi ma kommunikációs vákuumnak nevezünk. Volt udvari bolond Kínában, Rómában, Burgundiában, Angliában és a forradalomig a francia udvarban is. Akkor aztán a nagy francia forradalom nagy francia forradalmárai megszüntették ezt a státuszt a királlyal együtt, mert úgy vélték, mindenki fel van már világosodva – legalábbis, aki számít. Éljen a józan ész, az majd mindent megold. Hát, azóta is oldja. Majd nézzünk körül egy óra múlva odakint a Petőfi Sándor utcában, mikor kimegyünk a FUGA-ból. Egy racionális, boldog, ideális társadalmat fogunk magunk körül látni, nemde?
De mi most idebent vagyunk Ráthonyi Kinga kiállításán, ami azzal, hogy címében - Jester - az udvari bolondot idézi meg, azt sugallja nekünk, hogy itt valaki tisztán akar látni. Valaki itt azt akarja, hogy legyen visszacsatolása a valósághoz. Tisztázni akarja, hogy mi a viszonya a valósághoz. Mert úgy érzi, elvesztette. Valaki itt most ezt mondja: vagy én vagyok bolond, vagy a valóság, vagy mindketten. Azt mondja, ez nem baj, egyik se baj, csak derüljön ki végre, hogy mi van, mert most már tudnom kell! Tudnom kell végre, ki és mi vagyok, mert enélkül egy letört szárnyú porcelánmadár vagyok egy sziklarepedésben, a világ végén. A világ végét – bolondosan, viccesen - egy csúf, bár hangulatos magyar kifejezéssel mondja, amit nem ismétlek most meg, angolul egy kicsit illedelmesebb: Dick of the World.
A fentiek tükrében egy válságról van szó, az itt kiállított művek egy válság nyomai. Aki ezt a kiállítást nézi, megkapta a kulcsot az értelmezéshez: egy válság nyomait kell keresnünk. És nem tévedünk, ha két ember kapcsolatának a válságára gondolunk.
Egy párkapcsolat egy kicsi királyság, két királlyal és két bolonddal. Egy országocska, ahol ugyanaz a két személy egymás népe, udvari léhűtője, királya és lehetőleg az udvari bolondja. Az a legjobb, ha mind a ketten bolondok, egymás licenced fool-jai, de legalább az egyik legyen az. Ha egyikük se bolond, az rossz párkapcsolat. Mert akkor nincs visszacsatolásuk a valósághoz. A társak külön kommunikációs buborékokba kerülnek, és jön a szakítás. A válás. Vagy a még rosszabb: a mindenmindegy, halálig.
Ráthonyi Kinga művészete a porcelán és a költészet találkozása. Porcelánszobrai versek, kiállításai verseskötetek porcelánból. Ez eddig is így volt, és most is így van. Műveiből egy lírai én beszél.
A porcelán külön életet él, imádkozik mások helyett is, illetve egyszerűen úgy alakít dolgokat, ahogy kedve van - hogy ez a porcelán kedvétől függ, vagy a Jóisten kedvétől, erre felesleges teoretikus válaszokat keresni. Ezeket írta nekem Kinga az anyagról, amivel dolgozik, bizalmasan, de annyira pontosan és arspoetica-szerűen, hogy most mégis kifecsegem.
A művész itt most a Jester által mindent akar, amit egy szakítás után (közben) akarhat az ember: panaszkodni, segítséget kérni, elemezni, összegezni, vezekelni, lezárni, újrakezdeni, nevettetni, és ha lehet, akkor nevetni is az egészen. Bolondozni. És szórakoztatni is minket, elvégre ez is a dolga a bolondnak. Még egy kifecsegés Kingától: kikukázni 31 évet, mosolyogva.
Mert igen, szórakoztató is, ha végigtekintünk a kiállítás tárgyain, kicsit messzebbről. Szórakoztató, mert ezeknek a szobroknak már az elrendezése is titkokat ígér. Szórakoztató, mert a színek egy idealizált cirkuszi előadás harsány színei. Szórakoztató, mert a kiállított anyag együttes látványa a bejárattól nézve - tájszerű. Mint egy tájkép, olyan. Közelebbről nézve a festett szobrokat, feltárulnak a drámák. Onnantól katartikus is.
És mágikus. A porcelán nem ég el. A porcelánt csak az Úr bírná elégetni, ha akarná. A kemence ehhez kevés, az csak kiégetni tud. Porcelánnal dolgozni istenítélet. Sose lehet tudni előre, hogy mivé ég ki az, ami a kemencébe bement.
Ráthonyi Kinga szemével úgy tekinthetünk a porcelánra, mint egy lényre, aki hasonlít hozzánk. Tud szorongani, és tud kiégni, mint mi. Kinga a múltkor megkért engem, hogy szorítsak meg egy jó maroknyi nyers porcelánt, de ahogy csak bírom. És akkor kiszorítottam magamból egy jó adag szorongást, és átszorítottam a porcelánba. És a porcelán helyettem szorongott, és helyettem égett ki. Köszönöm, porcelán, köszönöm, Kinga.
A szorítás egy új motívum Ráthonyi Kinga világában. Az ő szorításaiból most egy egész kötéllétra készült: a fokai szorongó porcelánból. De felvonulnak itt a régi szereplők is. Itt vannak a papírvékony porcelánból hajtogatott kishajók, itt vannak a porcelánbarázdák, közük a kék vizek, vannak porcelánékszerek, és természetesen vannak szövegek, versek a szobrokra írva. És itt van Ráthonyi Kinga egyik mindenkori protagonistája is, a Pöttyös Kiscsaj, bár ő most itt éppen csak megmutatja magát a Kettős látás című szobor oldalára festve.
Mert ezúttal nem ő a főszereplő, hanem egy másik régi motívum, a pöttyös labda. Piros alapon fehér. Ő van most ott szinte mindenhol. Ott találjuk a Kettős látásban: beszorult egy mély és szűk szakadékba - ami lehet, hogy maga a depresszió, lehet, hogy az, amit a pszichológia hasításnak nevez. Az irodalom pedig egyszerűen meghasonlásnak.
Másutt gyászol a pöttyös labda: egy kishajón utazik, de gyászruhában: fekete alapon fehér pöttyös. És elmegy Mordorba is: a nyolc porcelánkártyalap közül az egyiken, ami a fonákján a végtelenség fektetett nyolcasait viseli, elölről egy félelmetes tájat láthatunk: a háttérben fekete ég alatt zord hegyek, a közelebbi hegyek csúcsai királyi korona-szerűek, de az is látszik, hogy a korona ágai egy kéz ujjainak a nyomai, egy kézé, ami nemrég a falat kaparta tehetetlenségében vagy kínjában: a falat, vagyis a még puha porcelánt. Kínból és káoszból született táj ez, de erre a tájra is oda van festve tizennyolc gyászoló pöttyös labda. És van, ahol piros maradt a labda, ott a kishajók gyászolnak körülötte, feketében. (Újabban divat a fekete vitorla a Balatonon.) És ki van itt állítva egy, a többinél jóval nagyobb fehér pöttyös piros labda is - kettétörve. Egy nonszensznek, a gömbölyű bolondgombának a két fele. Ez a Minden Egész eltörött.
Szóval a pöttyös labda lenne a Jester? Vagy maga a Porcelán az? Vagy mi magunk? Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne a megfejtés. Nem hiszem, hogy külön megfejtés kéne ehhez a kiállításhoz. Csak az újrakezdés reménye kell hozzá. Én belelátom. Magától Kingától kaptam levélben a reményt. Harmadik és utolsó kifecsegés: tulajdonképp már megint az a konklúzió, hogy valóságokból számos van, ez a JESTER most egy valóság-különkiadás.
Én pedig egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy innen, ebből a valóságból remény nélkül lépjek majd ki a Petőfi Sándor utcára.
(A 2026. április elsején elhangzott megnyitó javított szövege.)